Pedagógiai okfejtegetős összehasonlításos – 2010-ből



 
 
 
 
 
 
 
 

Az alábbi írás 2010-ben keletkezett, 2015-ben került át az akkori blogomból erre a honlapra, és ma – 2018. március 3-án – kiegészítem néhány gondolattal:

Például azzal egészíteném ki, hogy ahogy most olvasom, semmiben sem változott az álláspontom,úgy igaz minden, ahogy itt van, sőt, azóta csak megerősödött az alábbiak igazsága!!!

AMI VISZONT VÁLTOZOTT, az a következő: azóta tudomásunkra jutott, hogy itt – Angliában – van lehetőség arra, hogy a gyereket kivedd az iskolából, és otthoni oktatásban részesítsd. Nemsokára ezt meg is tettük (a legkisebbet kivettük). És már hallom is az ilyenkor szokásos butaságokat… BÁRMIKOR az otthoni oktatást megemlítem, eszméletlen mennyiségű buta és tudatlan kommentet szoktam kapni! Úgyhogy szólok előre: tájékozódj és kérdőjelezz meg mindent; és gondolkodj, mielőtt megszólalsz, mert ha azok közé tartozol, akik erre, hogy kivettük a gyereket, csak felhördülni, meg szörnyülködni tudnak, akkor igen nagy az esélye, hogy alaposan benézed a dolgokat és hatalmas sületlen butaságokat fogsz beszélni!!! (Az agymosott állapotunk egyik legszembetűnőbb jele, hogy el se tudjuk képzelni, hogy ne adjuk egy ilyen rideg, merev és embertelen rendszer kezébe a saját gyerekünk taníttatását!)

SZÁNTAI TANÁR URAT NEM MUSZÁJ SZERETNI, meg mindenben egyetérteni vele (én se értek vele egyet egy csomó mindenben), de amit az oktatásról mondott, az úgy igaz, ahogy van.

Akkor hát lássuk a 2010-es írást, minden változtatás nélkül, a régi címmel együtt:

Pedagógiai okfejtegetős összehasonlításos, valamint gondolatok Szántai tanár úrtól

 

Előrebocsátom, nagyon tisztelem a pedagógusokat, különösen, akik a legjobb tudásuk szerint megtesznek minden tőlük telhetőt. Le kell szögezni továbbá, hogy erre a bejegyzésre is vonatkozik: akinek nem inge, ne vegye magára!

 

Megkérem a kedves olvasót, menjen el abba az iskolába, ahova csemetéim jártak, nézzen meg egy tanórát, vagy egy ünnepi műsort, amiben a gyerekek énekelnek, szavalnak stb. Aztán jöjjön el ide, ahova most járnak (Anglia) és tegye ugyanezt. Gondolkodjon el és érezze a különbséget. Na jó, értem én, nem mindenki tudja ezt megtenni, még az én kedvemért sem Laughing; őmiattuk írok egy kicsit erről. (Megjegyzem, a kötelező ünnepi műsorokat itt is ugyanúgy utálom, de a gyerekeink büszkék, hogy szerepelnek és fontos nekik, hogy mi megnézzük őket, ezért megyünk el, és csakis ezért.)

A légkör és a pedagógiai módszerek

Ma is végigfut a hideg a hátamon, amikor visszagondolok azokra a sírós, nem akármilyen lámpaláztól elgyötört arcocskákra, amiket láttam Pécsett az iskolában nap végén, vagy karácsonyi, olvasás-születésnapi stb műsor után (pláne ha hozzáveszem, hogy a hibákért egyes szülők még jól le is tolták a gyereket); ha belegondolok, mekkora táskát kellett (volna) cipelnie már akkor a legnagyobb gyerekemnek, azért csak volna, mert természetesen mindig vagy az apja, vagy az anyja cipelte helyette, tisztában lévén azzal, hogy (szakvélemény szerint is) úgy lehet frankón tönkretenni a gerincét, hogy nehéz táskát cipeltetünk vele; ha visszaemlékszem, mennyi rengeteg időnket elvették abszolút feleslegesen a 1,5-2 órás szülői értekezletek; ha átérzem, mi lenne, ha még most is ott lennénk… Ha még most is szenvednék naponta a gyerekeim azt a rideg, pattanásig feszült, emiatt borzasztó egészségtelen, idegrendszert felőrlő légkört…

És hogy itt mi van? Demagógia, propaganda, hülyeség meg fejtömés sok felesleges infóval, mindez van itt is bőven. Mégis, ezzel együtt is az egész sokkal, de sokkal emberközelibb. Az igazgató és többnyire az összes tanár gondolkodásmódja, hozzáállása mindenhez (soknak – ha nem is mindnek, de sokuknak – látod az arcán, hogy tényleg szereti a gyerekeket és a munkáját); a tanrend, a gyerekre való odafigyelés… Az emberi lény érték, különösen, ha gyerek! Messze finomabban, emberibb módon bánnak vele, mint odahaza. Biztatják, támogatják – persze ennek is vannak korlátai itt is, mégis sokkal könnyebb ezt tenni az itteni pedagógusoknak, ami persze érhető, jobb fizetést kapnak, kevesebbet dolgoznak, könnyebb az életük és még ki tudja, milyen összetett okai vannak ennek is. Ők maguk is, ahogy sejteni lehet, úgy nőttek fel, hogy távolról sem szenvedtek el gyerekkorukban olyan önbecsülés-, önértékelés- és önbizalomrombolást, mint a magyar gyerekek túlnyomó többsége. A szülői értekezleteket elintézik legrosszabb esetben 15-20 percben, mivel tisztelik a szülőt és gondolnak arra, hogy amaz nem az iskolában a tanárt hallgatva akarja eltölteni a drága idejét, ami alatt a saját dolgaival is foglalkozhatna, például a gyerekével lehetne.

Az enyéimnek már odahaza is könnyebb dolga volt, mint az átlagnak, mivel mi nemigen görcsöltünk azon, hogy megfeleljünk a tanároknak, de nem is ez a leglényegesebb. Hanem az, hogy eleve a nevelés nálunk úgy nézett ki már akkor is, hogy a cél nem mindenáron átgyúrni a gyereket olyan kockaformájúra, amilyennek úgymond “kell lennie”, nem erőltettük, hogy megfeleljen az iskolai elvárásoknak (és a társadalmiak közül a legrombolóbbaknak). Alapból azt éreztettük velük mindig is (most is), hogy úgy jók, szépek, okosak és szeretnivalók, ahogy vannak. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem vagyok velük türelmetlen, én is ember vagyok. Azt sem jelenti, hogy nem tanítunk meg nekik bizonyos alapvetően szükséges dolgokat.

De nem erőltetek rájuk felesleges elvárásokat, amiktől senki nem lesz boldogabb.

Amik csak arra jók, hogy rögzüljön az emberben: “nem vagyok elég jó”, “semmi sem lehet elég jó, amit csinálok”; “hibás, selejtes vagyok” meg ilyenek. Ezt láttam a magyar gyerekeken, és persze a felnőttek többsége is ezektől szenved – ki tagadja?

A gyerekek mitől lesznek ilyenek? Miért van az, hogy a tini korosztály már mindenhol egyrészt önbizalomhiányos, másrészt kezelhetetlen a magyar iskolákban? Itt is vannak gondok, nem mondom, nyilván az otthoni nevelés az elsődleges itt is. Mondják sokan, hogy a magyar oktatás színvonalas, de ez az egész mire jó, ha a hosszú évek tanulási kínprocedúrája végére a stressz tönkreteszi az embert? Ott van a zsebében hatvankét diploma, de minek, amikor beteg lelkileg is, testileg is; ha az egyetemeken kívül (!!!) nem szerzi meg valamilyen módon az életben való igazi boldoguláshoz szükséges plusz tudást, akkor nyomorékul él, gyorsan öregszik és korán hal…??? A tudást, aminek alapértelmezettnek kéne lenni, de az iskolákban, egyetemeken nem az, így azokon kívül kell megszereznünk!!!

Elrontja? Na és akkor mi van?

Mondd, mi van akkor, ha elvéti a verset vagy az éneket a gyerek?

És mi van, ha egyszerűen nem szeret szerepelni? Mi a büdös fenének kell akkor erőltetni, hogy szerepeljen??? 

 Mit kényszeríted sok egyéb felesleges dologra is? Mit tömöd a fejét azzal, amit soha, soha nem fog használni? Inkább le kéne foglalni az iskolában úgy, hogy tátva maradjon a szája, az a 6-7 óra úgy teljen el, hogy észre sem veszi, hogy elröppent! Hányszor hallottam az enyéimtől, hogy nahát, mintha csak egy órát lettem volna az iskolában, pedig voltam hatot! Szerinted, kedves olvasóm, Magyarországon mondtak ilyet a nap végén? Ja és a 6 óra. Igen. Itt -primary schoolban- 8:45-kor kezdődik a tanítás, 3:15-kor végeznek, hacsak nincs valami délutáni plusz program. Odahaza korábban kezdenek és később végeznek, jól emlékszem? Tehát nem elég, hogy stressz-hegyek, még hosszabban is kínozzák őket két órával.

Muszáj ideraknom egy jó kis idézetet Szántai Lajos történész/magyarságkutató tanár úrtól, aki nem átallott ilyet mondani:


SzántaiLajos

“…’A tudomány kétségtelenül bebizonyította’. Az emberi eszmélésnek és tapasztalatszerzésnek nincs olyan pillanata, amikor ilyet biztosan állíthatunk!

A tudományágak az élet szerves egységét szeletekre bontva mutatják be, de ezek a szeletek önmagukban soha nem állnák meg a helyüket. Hiú ostobaságokat leplezve, kérkedve kijelentik, hogy ‘a tudomány azóta kétségtelenül bebizonyította’. Amióta ilyen vakbuzgó módon a tudomány ezt hirdeti, hogy kétségtelenül bebizonyított valamit, a fiatal ember az iskolában észre sem veszi, hogy őt nem tudásra, hanem hiszékenységre tanítják!”

(Ld népmesék vége: aki nem hiszi, járjon utána! Tanórák után ezt nem hallod! Hajjaj, hiszen ha nekiállnál utánajárni, vérlázító dolgokat találnál! -fűztem hozzá én, Sz. L. után szabadon)

“Annyira feszes a pedagógiai módszer által diktált útvonal, hogy nincs is idő meggyőződni arról, hogy egy-egy iszonyatos ostobaság vajon igaz vagy sem. Nincs idő az emésztésre, a végiggondolásra: vagy elhiszi, vagy nem.

Soha az emberiség ilyen mélyre nem zuhant volna, ha egy kicsit lazább tempót enged meg, az oktatási rendszert figyelembe véve az emésztésnek is biztosítanak egy kis időt. Gondoljunk bele, úgy növekedni 7 éves kortól kb huszonéves fiatal felnőttkorig, hogy nincs ideje végiggondolni, megemészteni, amit tanult, hanem vagy elhiszi, vagy nem. Ez egy olyan iszonyatos embertelen gépezet, hogy aki ezt nem érzékeli, az saját jobbik énjével kezeltesse magát! Felnőtt emberek csodálkoznak -különösen az öregek-, hogy az utódnemzedékek hogyan viselkednek. Hát elmennek a nénikéjükbe, ők tanították rá! Térjünk már észhez, aki erre neveli, nem is tudja, hogy mire neveli! Az oktatási anyag, amit a gyerek fejébe vernek (!), az embertelen! … Nincs idejük a közvetlen környezetüket emberi módon megismerni, már csak rettegni a következő naptól. Viselkedésükért nem ők maguk, hanem elsősorban a pedagógusok tehetők felelőssé! … Ha ennyire gyáva a pedagógustársadalom, akkor itt nagyon nagy baj van!”

Nem olyan régen hallottam ezt az előadását, amelyikben van ez a kis, némileg (érhető okokból) indulatos kitérő. Örültem neki, nagyon a szívemből szólt!

  Kérlek, lájkold és oszd meg, hogy sok más embernek is épülésére szolgálhasson! Köszönöm!

 

Comments are closed