Modernkori rabszolgaébresztő I. rész



 
 
 
 

Mottó:

“Nem hiszem, hogy egy civilizáció nagyságából bármit is mutatna az épületeinek magassága. Sokkal inkább az, hogy annak tagjai, az emberek milyen szinten tudnak kapcsolódni embertársaikhoz és a természetes környezetükhöz” ~Ősi indián bölcsesség

Egy projekt, ami igen figyelemreméltó munka és a hatása is egyre figyelemreméltóbb.

Egy ember, aki az életét arra tette fel, hogy hatással legyen a világra és minél nagyobb mértékben részt vegyen annak meggyógyításában – mégpedig megalkuvás nélkül.

Sokáig fogalmam sem volt, ki az a Sevaster1, bár újra és újra összefutottam ezzel a névvel, persze legfőképp akkor, amikor a youtube-on böngésztem, illetve facebookon ismerősök által megosztott videóknál is sok alkalommal erre lettem figyelmes, hogy “jé, ez is, meg ez is, meg amaz is ennek a titokzatos Sevaster1-nek a csatornáján van”.

Aztán egyszer csak összefutottam Évával a világhálón. “Véletlenül”, ahogy az lenni szokott.

Elkezdtünk beszélgetni, és hamar kialakult egy kölcsönös szimpátia, ahogy egyre több dolgot fedeztünk fel egymás gondolkodásmódjában és világképében, ami abszolút közös nevező. Meglepődtem -bár olyan nagyon nem volt meglepő- hogy Éva azonos ezzel a bizonyos titokzatos Sevaster1-gyel.
Megtudtam azt is, hogy az angol videókat illetve némely esetben az angol feliratokat magaEva fordítja, valamint ő készíti el és teszi fel a feliratokat is.

Ő maga is készít videókat. Videói igen nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy sok és egyre több ember kezdjen el gondolkodni, kérdéseket feltenni, igazi önmagához visszatérni – azaz FELÉBREDNI.

Mindig nagy öröm ilyen emberekkel összefutni, különösen hogy még mindig nagyon kevés van belőlük. Azt kell mondanom, minél több ilyen ember lesz a világon, mint Éva; minél többen fognak ezzel a gondolkodásmóddal és az élethez, embertársaikhoz és a környezethez való hozzáállással rendelkezni, annál szebb lesz a világ, annál közelebb fog állni ahhoz, amilyenre valójában mindannyian vágyunk.

Minél több ember veti bele magát ilyen mélyen és lelkiismeretesen a tanulásba, az önképzésbe és önfejlesztésbe, annál jobb lesz nekünk!
Így szinte természetes volt számomra, hogy kifaggatom őt és a beszélgetésünket mindannyiótoknak örömmel közreadom.

(Az említett csatornát youtube-on itt találjátok: https://www.youtube.com/user/sevaster1/about)

- Rengeteg videót fordítottál és feliratoztál – mennyit is?

- Eddig több mint 200 videót feliratoztam 3 év alatt.

A német nyelvű videóknál az angol feliratot használtam, és három utóbbi német videó feliratát egy külső (ismeretlen) segítség készítette és küldte el nekem. Készítettem franciáról és spanyolról is videókat, ott is az angol felirat alapján.

– Melyek azok a hatások -benyomások, tapasztalatok, könyvek, filmek, bármik- amelyek a legnagyobb hatással voltak a világképedre, gondolkodásmódodra?

- Nagyon sok jelentős hatás ért már pici gyerekkorom óta, biztosan másokat is, de engem erősen formáltak ezek a hatások, és mindig mindenen mélyen elgondolkodtam, okokat és magyarázatokat kerestem. Bizonyos szempontból antiszociális vagyok, nem mintha nem szeretném az embereket, épp ellenkezőleg. A társadalmi felépítésünket nem tudom elfogadni, szinte születésem óta, így nehezen tudok beilleszkedni a társadalom intézményesített közösségeibe (óvoda, ahonnan kiraktak; iskola, munkahelyi közösség, pártok stb).
Amúgy bármit kérdezhetsz, mindig őszinte vagyok.

– Kiraktak az óvodából? Ez nagyon tetszik. :-) Persze akkor neked gondolom fájdalmas élmény volt…

- Nem volt fájdalmas élmény, ellenkezőleg, örültem, hogy visszamehettem az otthon biztonságos légkörébe. Nem tudtam beilleszkedni, ha pl. kimentünk játszani a kertbe, és odamentem egy játékhoz, egy pillanat alatt elvették tőlem. Nem akartam verekedni érte, nem a félelem miatt, csak nem értettem, hogy miért kell elvenni a másiktól a játékot, fel sem fogtam, hogy létezik ilyen igazságtalanság. Akkor úgy éreztem, hogy ilyenek a szabályok, én pedig nem akartam a szabályaikat követni. Otthon teljes toleranciában éltem, szüleim (prolik) nagyon sokat törődtek velem és a húgommal. Kikerülni olyan volt onnan, mintha üvegkalitkából az oroszlánok közé eresztettek volna. Nem bírtam azt sem, hogy disznók módjára ettek a gyerekek, nyitott szájjal, láttam, hogy mi van a szájukban – ettől hánytam. Nem bírtam azt sem, hogy egymás cikizik, egymást verik. Kb. kéthetes volt az óvodai pályafutásom, talán rövidebb, nem emlékszem, és eltanácsoltak. Anyukám otthon maradt velem és húgommal. Azt mondták, nem fogunk szocializálódni.

– Ez mókás, mivel nagyon ismerős több helyzetből is… Ugyanakkor szomorú, ahogy ezekkel a sablonszövegekkel kényszerítenek mindenkit az úgynevezett beilleszkedésre… Nekem is hasonló érzés volt oviba járni sok szempontból. Nekem sajnos muszáj volt járni.

Hát igen, ez a szokásos “Ha kilógsz a sorból, akkor valami baj van veled” gondolkodásmód…
Visszatérve az előző kérdésre, mesélnél még a téged ért hatásokról?

- Persze, szívesen – erről órákig tudnék mesélni!

Első halvány emlékem pici gyerekkoromból, hogy bérházunk udvarán állva nézem a csillagokat, és azt kérdtem magamban: hogyan kerültem ide? Mindig is kívülállónak éreztem magam ebben a világban, bár a természetet, a földet, erdőket, vizeket nagyon szeretem, és mindennél jobban kötődöm az ember által még nem érintett dolgokhoz. Városi gyerek voltam, de hétvégenként édesapám hegyi szőlőkertjébe jártunk le autóval (Trabanttal :-) ), ami meglehetősen vadregényes tájon volt (Bérbaltavár), legalább is akkor, mielőtt a rendszerváltás után az újgazdagok kiirtották a gazdagon termő gyümölcsfákat, bekerítettek minden birtokot, és hagyták felnőni a gazt. Gyerekkoromban sokszor csatangoltam el egyedül az erdőkbe, távoli mezőkre, ahelyett, hogy iskolai bulikba jártam volna.

Különös kapcsolatom alakult ki az állatokkal, szemükbe nézve láttam, hogy ők is ugyanúgy éreznek, szenvednek, sőt, szeretnek. Akkor még főleg a kutyákkal voltam így. Később más állatokkal is így jártam, sokan csodálkoztak azon, hogy miért jönnek utánam idegen lovak egy lovardában, miért követnek mindenhová, miért beszélek hozzájuk, és hogyan tudom elsajátítani magamtól a testbeszédet.

– Fantasztikus! Nagyon tudok kapcsolódni ehhez is.

- Aztán ott van az „indiánságom”. Ennek eredetét nem tudtam még megfejteni, pedig ez a legfontosabb életemben. Pici gyerekként még inkább cowboy voltam, ha játszottunk a többiekkel, de történt valami, amit nem tudok visszaidézni. Egyszerre csak megértettem, hogy mennyire közel állnak hozzám. Álmatlan éjszakáimon visszatértem hozzájuk, merthogy meggyőződtem róla, hogy tőlük származom. Ezek akkor még ösztönös dolgok voltak, de jelentősen többet tudtam meg róluk Dee Brown könyvéből (A Vadnyugat története indián szemmel – angolul: Bury My Heart at Wounded Knee). Talán 12 éves lehettem ekkor, és a könyv mélységesen lesújtott. Mondhatnám, hosszú hónapokra. Úgy éreztem, hogy minden hazugságra épül ebben a világban. A könyv hatására még inkább kívülálló lettem egy mások által kitalált világban, úgy éreztem, nekem ehhez semmi közöm.

Nem tetszett az iskola sem, mert rossz alvóként tudtam volna még reggel aludni. Hiába voltam a legjobb tanulók között, hiába értek sikerek, rosszul éreztem magam az iskolában.

Aztán olvastam Ken Kesey-től a Száll a kakukk fészkére című könyvet, amit akkoriban sokan félreértelmeztek, de én már erősen “indián lelkű” voltam, ahogy a könyv írója is indián származású volt, és mélységesen átéreztem a könyv lényegét: valamennyiben egy őrültek házában élünk, a kapu szinte mindenki számára nyitva van, de már annyira intézményfüggők lettünk, hogy nem tudunk szabadulni. Inkább elfogadjuk a szigorú rendet, azt, hogy mások hozzák meg helyettünk a döntéseket, minthogy kilépjünk rabságunk kapuján, és saját életünket éljük.
Egy időben kissé, de csak nagyon kissé megragadtak a vallások is, ezek közül a buddhizmust éreztem legközelebb magamhoz, talán azért, mert az nem intézményesített, és a megvilágosodás útjára csak saját magunk léphetünk mindenféle külső segítség nélkül.

Később, ahogy egyre többet tudtam meg az indiánokról, rájöttem, hogy az ő “vallásuk” erősen hasonlít a buddhizmushoz, de még annál is fejlettebb.

Talán ezért indultam el nagyon korán azon az úton, amin járok. Ezen az úton ritkán találkozom másokkal, rögös, nincs kitaposva. A lakoták szerint ez a vörös út, az igazak útja. Kemény, nehézségekkel teli, de ez erősíti a jellemet, így találjuk meg belső összhangunkat, így jutunk elő a forráshoz.

A későbbi könyv-, filmélményeim csak megerősítettek, de újat nem mondtak.

– Azt hiszem, nemcsak én, hanem az olvasók közül is sokan tudnak majd kapcsolódni ehhez. Egyre többen érzünk így…

Hogyan és miképp jutottál arra az elhatározásra, hogy elkezdd ezt az óriási felvilágosító és információterjesztő munkát?

- Ennek megválaszolására megint visszamegyek egy kicsit az időben. Olyan családi környezetben nőttem fel, ahol mindig béke és nyugalom volt. Nagyon erősen kötődtünk egymáshoz érzelmileg. Amikor édesanyám 17 éves koromban meghalt, egy világ omlott össze, de mi hárman, édesapámmal és húgommal továbbra is egy erős, szerető családban éltünk. Ehhez képest nagyon nagy pofoncsapás volt kirepülni a család meleg fészkéből a világba, ahol azt láttam, hogy az emberek bántják egymást, az érzelem, szeretet kimutatása szégyen, csak a pénz és a vagyon számít.

Én továbbra is azt az egyensúlyt kerestem, ami szegény, de boldog gyerekkoromban megadatott. Nem számított a rám váró karrier, és nem kellettek a gazdag kérők sem, pedig mindkettő bőségesen kínálkozott.

Persze ezzel felvállaltam, hogy nehéz, rögös utat kell járnom. Talán így tudtam megmaradni olyannak, amilyennek születtem. Ahogy végigjártam a felnőttkor különböző, megszokott lépcsőit, folyamatosan visszásságokat fedeztem fel, de legfájóbb az volt, ahogyan a társadalom belenyúlt egészséges gyermeknevelési módszereinkbe.

Paradox módon életem során, anarchista felfogásom ellenére, mindig teljesítettem a társadalmi elvárásokat, mindig betartottam a törvényeket, még ha tudtam is, hogy nem bennünket szolgálnak. Furcsa volt tapasztalni, hogy épp azok, akik a jelenlegi társadalmi rendszer fennmaradását jónak tartják, lopnak, csalnak, minden törvényt megszegnek, lényeg az, hogy ne vegyék észre.

Természetemnél fogva a munkahelyi megkötöttségeket sem tudtam elviselni, ezt fiatalon megtapasztaltam 3 éves munkaviszonyom alatt. Ez a rövid időszak mégis meghatározó volt az életemben, világfelfogásom formálásában. Igyekeztem a lehető legjobb teljesítményt nyújtani, amit külföldi utazásokkal, elismeréssel díjaztak. A legnagyobb sikert mégsem ez jelentette. Mint említettem, hiányzott a családi környezetemben megszokott egyensúly, az egymás iránti tisztelet és szeretet. Egy idősebb, magas beosztású kolléganő sokat pikkelt rám, én viszont nem tudtam haragudni rá, mindig őszinte voltam hozzá. Hónapokkal azután, hogy eljöttem a munkahelyemről, összefutottam vele, a nyakamba borulva sírt, és azt mondta, hogy borzasztóan hiányzom neki. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Minden ember éhezik a szeretetre, de nem tudják kimutatni, szégyellik, elrejtik.

Műfordítóként kezdtem önálló életemet, majd szakfordítóként folytattam, közel 30 éve saját lábon élek. A fordítások során nagyon sok mindenbe beleláttam, ismert emberek bíztak meg munkával, így nagyjából tudtam, hogy mi zajlik a valóságban, a háttérben.

Az idők során torlódtak bennem a feldolgozatlan élmények, benyomások. Baráti körömben sokan értették, amit a társadalom visszásságairól beszéltem, de ők ragaszkodtak a „börtönükhöz”, én pedig szabadulni szerettem volna.

Mindemellett ragaszkodtam a nyíltsághoz, amit egyre ritkábban tapasztaltam. A dolgok megbeszélése nem divat. Mélyen ott lappanganak a ki nem mondott igazságok, sérelmek. Azt látom, hogy az emberek már csak úgy tudnak együtt szórakozni, ha közben isznak, dohányoznak, mindent megtesznek, hogy tompítsák érzékeiket, ne kelljen egymással foglalkozni. Buliznak, de nem beszélnek! Hallgatnak!

Belőlem pedig kikívánkoztak a dolgok. Éveken keresztül írogattam titokban, csak magamnak egy regényt. Tudtam, hogy ez kevés. Aztán kb. 3 évvel ezelőtt szembe kerültem egy kihívással, egy facebook-os csoportban kellett egy videót feliratozni. Én pedig elvállaltam. Először fogalmam sem volt róla, hogy milyen szoftverekre van szükség, de kb. fél nap alatt sikerült megszereznem őket és megtanulnom a használatukat.

Ekkor már nagyon nehéz időket éltem családommal. Két gyermekünk Budapestre került, és az egyetem alatti albérletköltségek, valamint a devizahitelünk miatt jelentősen eladósodtunk, amit az adóhatóság sem tudott “tolerálni”, így megélhetésünk komoly veszélybe került. Saját bőrömön megtapasztalva éreztem át igazán, milyen társadalmi igazságtalanságokat kell elviselnünk, és azt, hogy senki sem kerülheti el őket.

Most már tisztán látom, hogyan működik a rendszer. És azt is, hogy minden rajtunk múlik. Ha látjuk, hogy kik és hogyan, milyen célból tartják fenn ezt a kizsákmányoló rendszert, és együtt cselekszünk, könnyen változtathatunk a dolgok menetén.

A videók feliratozásával, készítésével és megosztásával nemcsak tájékoztatni és ébreszteni szeretnék. Saját magam is sokat tanulok közben.

– Említetted a munkád célját néhány szóban – mesélnél erről bővebben is?

- A rendszerváltás után nagyon sokat tűnődtem azon, hogy vajon miért működik ilyen rosszul a társadalom. Sokszor mondták mások, hogy nem tehetünk ellene semmit, éljük a magunk életét. Nos, ez elég nehéz volt számomra, amikor sorra mentek tönkre ismerőseim, megalázóan alacsony fizetésért jártak két-három műszakba dolgozni, nem bírták fizetni az alapvető kiadásaikat, ugyanakkor azok, akik „jól helyezkedtek” a hamis társadalmi struktúrában, vagy sikeresen tudtak lopni-csalni, ügyeskedni, vagy a politikai ranglétrán feljebb jutottak, egyre merészebben, látványosabban gazdagodtak.

A kisvállalkozók nem bírták fizetni az egyre emelkedő adókat, ugyanakkor a multinacionális cégek adókedvezményeket kaptak, mondván, hogy munkahelyeket teremtenek. De milyeneket?

A rendszerváltás után azt mondták, hogy csak 10 évet kell kibírnunk, aztán minden jó lesz. Édesapám azt mondta, hogy neki nincs már ideje kivárni. Így is lett. Hosszú, dolgos élete alkonyán szegényen, jól helyezkedő nászai által megvetetten halt meg.

„Becsületes munkából nem lehet megélni.” Mondják. És ez szó szerint így van.

És én ezt sohasem tudtam elfogadni. Miért van az, hogy az egyszerű, kétkezi munkából élő embereket szinte megvetik? Hiszen ők teremtik meg a kényelmünket, ők állítják elő eszközeinket. A társadalomban mindenki egyformán hasznos, ha akár fizikai, akár szellemi munkájával értéket teremt, alkot, vagy vigyáz egészségünkre, biztonságunkra.

Ennek ellenére épp az értékteremtő emberek élnek nyomorúságosan.

Kik élnek a palotának is tekinthető luxusházakban, kik járnak drága tengerparti üdülőkbe, síparadicsomokba, kik építenek alagsorukban luxus úszómedencéket, konditermeket, kik aggatják magukat tele ékszerekkel, kik járnak luxusautókkal?

Olyanok, akik mások munkájából élnek. A banki vezetők, akik a levegőből állítják elő a pénzt. A multicégek vezetői, akik éhbérért három műszakban dolgoztatják a kényszerhelyzetbe került embereket. A politikai vezetők, akik a népet sarcolják, és közpénzekből lopnak saját jólétük megteremtésére, és persze busásan jutalmazza őket a szervezett magánhatalom is.

És közben mi nem vesszük észre, hogy az egész társadalom hazugságokra épül. Elhitetik velünk, hogy demokráciában élünk, hiszen pártokra szavazhatunk. Csakhogy épp azt nem tudják az emberek, hogy mindkét oldalt, minden pártot, minden kormányt a felső elit, a háttérhatalom, a szervezett magánhatalom irányítja. Ők azok, akik a politikusokat kitaníttatják, megvásárolják, sakkban tartják. Ők irányítják a háborúkat, ők szítják a feszültséget a népben a fajok, pártok, vallások, nemek között.

És sajnos ez emberek elhiszik, hogy egy bizonyos faj, egy bizonyos népréteg, egy bizonyos valláscsoport vagy egy bizonyos párt miatt kell szenvedniük. De hát éppen ez a cél. Az, hogy ne vegyük észre, hogy “odafönt” egy jól kidolgozott gépezet tartja markában az egész világot. Kevesen vannak, de erősek, minden pénzünk odaszivárog.

Valóban úgy épül fel a rendszer, mint egy piramis, és az egyes rétegek elszigetelődnek egymástól, nem ismerik azt, ami fölöttük áll. A legalsó réteget azok a végtelenül szegény emberek alkotják, akiktől elvették a földjüket, nyelvüket, vallásukat, és kitaszítottként élnek a világban. Az ő földjeik adják ásványi kincseinket, olajunkat, energiánkat. A kissé fölöttük álló, szintén széles réteget alkotjuk mi, akik elhisszük, hogy az iskolában az igazat tanuljuk, a médiák az igazat mondják, és van értelme annak, hogy egész életünket végigdolgozzuk, aztán megkapjuk várva-várt nyugdíjunkat, és végignézzünk, hogy gyerekeink, unokáink is ugyanezt az egyhangú, robotmunkával töltött életet éljék, ugyanazt az utat járják végig.
Mi tartjuk fenn a piramist, nem a felső 1%. Nélkülünk semmire sem mennének. Ezt próbálom megértetni a videókkal.
Óriási alkotóerőnk van, de nem hisszük el. Hiszen az iskolában keményen besorolnak, kategorizálnak, osztályoznak bennünket. A sportban egymással versenyeztetnek bennünket. Elhittük, hogy mi csak annyit érünk, amilyen osztályzatot vagy pontszámot kaptunk, azt, hogy csak egy dologra vagyunk képesek, arra, amiről az iskola papírt adott nekünk. Így aztán függővé váltunk. Alattvalónak érezzük magunkat, és örülünk, hogy a társadalom gondoskodik rólunk, etet bennünket, utat épít nekünk, ellát bennünket a kórházakban.

Nem vesszük észre, hogy nem alattvalónak születtünk, és teljesebb életet kellene élnünk. Minden tőlünk függ. De ehhez fel kell ébrednünk. A mostani idők komoly változásokat fognak hozni, és nem mindegy, hogy milyen irányban.

Egy filmben hallottam, ha egy békát beletesznek egy edény forró vízbe, kiugrik belőle, de ha a hideg vizet lassan kezdik el melegíteni, a béka megfő benne.

Most az emberiség ez a béka, és egyre forróbb lesz a víz, de már hozzászoktak és nem akarnak belőle kiugrani.

Megalkuvók lettek. Félnek. A versenyeztető iskolarendszernek „hála” csak az egójuk működik. A közösségi tudat megszűnt. A őszinteségnek szinte nyoma sincs. Aki próbál segíteni a helyzeten, azt ellenségnek tekintik, próbálják visszahúzni saját szintjükre. Mert attól félnek, hogy silány életüket veszélyezteti az, aki épp a szebb jövőjükért harcol.

Szeretném, ha az is megértenék az emberek, hogy a rabszolgatartó társadalom megszüntetésén túl fontos az értékrendszerünk átgondolása is. A média, a reklámok, szappanoperák, reality show-k azt sugallják, hogy csak a tárgyak megszerzésétől lehetünk boldogok.
Sokszor gondolkodtam el azon, hogy miért olyan fontos az embereknek a különböző kényelmi cikkek megszerzése. Azért, hogy ezeket megszerezzék, képesek még több munkát vállalni. Mert ugye a dolgozó feleségnek, anyának otthon is el kell végeznie a munkát, ezért jó szolgálatot tesznek a különböző háztartási cikkek. Gyakorlatilag azért dolgozunk egy életen át, hogy a kényelmünket biztosítsuk, amit viszont sohasem élvezhetünk, mert nem marad rá idő. Egy bennszülött milyen jót nevethetne ezen, neki csak napi 3 órát kellett dolgoznia azért, hogy legyen mit ennie, fedél legyen a feje fölött, a többi idejében pedig szórakozott, táncolt, énekelt, barátokkal töltötte az idejét, elmélkedett az életen, járta a természetet.

Mindennek a Föld szempontjából is óriási jelentősége van, hiszen a javak hajszolása közben felemésztjük a Föld minden tartalékát.
Mind a társadalmi rendszer, mind a környezetünk szempontjából végidőket élünk. Kétféle út áll előttünk. Most kell döntenünk. Mindkét lehetőség felrajzolódott bennem.

- Mi fán terem ez a kétféle út – hallhatnánk erről is egy kicsit többet?

- Kezdem a rosszabbal, de csak néhány szóban, már csak azért is, hogy a jobbik út maradjon meg élénkebben annak a fejében, aki majd az interjút olvassa. Mert a pozitív gondolkodáson sok múlik.

Tehát az egyik út: A jelenlegi szervezett magánhatalom az óriásvállalatok, a média, intézményrendszer és a kormányokba épített emberei útján kiterjeszti uralmát az egész bolygóra, és egy világkormány jön létre. Ebben a világban megszűnik minden önrendelkezési jog, az egyéni szabadság. Az emberek már csak városokban fognak

élni, az utolsó földeket is elveszik a kistermelőktől, az önmagukról gondoskodni akaró emberektől, ellehetetlenítve megélhetési körülményeiket. Ez már folyamatban van. Technikai eszközeikkel folyamatosan ellenőrzés alatt tartanak mindenkit, és létrejön a globális, totális rabszolgatartás, amit akár véres polgárháborúk és világháború előzhet meg. Ezt nem is szeretném most továbbrészletezni.

A másik út: az emberek visszaszerzik egyéni szabadságukat, és a rendszer alulról kezd szerveződni. Mindjárt az elején elmondom, hogy a lakota indiánok létrehozták elvben saját köztársaságukat, amely egyébként több szomszédos állam területére terjedt volna ki részlegesen. A terv meghiúsult, egyrészt elismerése hiányában, másrészt fő szervezőjük, Russell Means halála miatt, akit talán sokan ismernek többek között „Az utolsó mohikán” filmből. Igazából ő emberjogi aktivista volt, komoly politikai múlttal. Volt szerencsém egy ideig levelezni vele, támogattam a köztársaságot, ő pedig elküldte nekem önéletrajzi könyvét (Where White Men Fear to Tread).

Ebben a köztársaságban nem lettek volna intézmények, börtönök, és főként nem lett volna adó. Viszont mindjárt az energiaparkok kiépítésével kezdtek volna.

Bárkit befogadtak volna bőrszínétől függetlenül, aki elfogadta őket.
Úgy gondolom, hogy azért is fontos az alulról szerveződés, mert a fentről szervezett, erősen központosított államban a felépítmény jellegénél fogva (felfelé kapaszkodás) pont azok a pszichopaták kerülnek a felső polcra, akik hatalomra, meggazdagodásra vágynak, ezért könnyen megvásárolhatók, nincs lelkiismeret-furdalásuk és cseppet sem törődnek az emberekkel. Mert hogyan mondhatja egy milliárdos miniszter azt, hogy 47 ezer forintból meg lehet élni?

Az alulról szervezett társadalomban a döntéseket a leginkább érintett helyen hozhatják az emberek. A közös, állami feladatokra szintén helyi szinten bíznának meg szakembereket. Itt fontos elmondanom, hogy egy ilyen társadalomban nincs szükség az embereket erősen megosztó pártokra. A legfontosabb azonban a saját pénz kiadása, amely többé nem lehet „fiat”, azaz a levegőből kiadott pénz, ez pedig eleve feltételezi, hogy megszűnik a kamat. Pénzt kiadni csak létrehozott értékre lehet, a kamat pedig nem hoz létre értéket, épp ellenkezőleg, csak adósságot. Ezzel gyakorlatilag megszűnik a mértéktelen gazdagodás lehetősége is, mindenki saját értékteremtő munkája alapján juthat javakhoz. Arra is van megoldás, hogyan lehet a jövedelemadók helyett másfajta módon bevételhez juttatni a közszolgákat, és itt hangsúlyozom a szolga szót, mert a közszolga valóban bennünket szolgál, illetve azokat, akik szolgáltatásokat nyújtanak, pl. iskolák, egészségügyi ellátás.
Az államadósságok eltörlése, az állami túlköltekezés megszüntetése után sokkal kevesebb állami bevételre van szükség, ehhez pedig elegendő az árukat terhelő forgalmi vagy fogyasztási adó. Így ha valaki többet akar költeni, nagyobb jólétre vágyik, akkor kénytelen többet fizetni a közösbe. Tehát ez egyfajta fogyasztás alapú adózás, de nem szeretem ezt a szót, „adózás”, ezért inkább azt mondanám, hogy fogyasztás alapú hozzájárulás a közösbe. Természetesen minden közmű alanyi jogon és ingyen jár mindenkinek.

Egyszóval a jelenlegi pénz- és bankrendszer teljes eltörlésében látom a megoldás gyökerét, mivel csakis ez tudja most fenntartani a piramisrendszert.

A változáshoz azonban alapvetően szükséges, hogy a felébredt emberek száma elérje a kritikus tömeget. Úgy gondolom, ez már nincs messze.

- Azok alapján, amiket eddig megértettél, mit tanácsolnál, mit tegyünk? Mit tegyen, mihez kezdjen az az ember, aki hasonlóan érez, mint te, de sok kérdésre nem találja a választ, ugyanakkor megvan benne a tettvágy és hajlandó lenne tenni is azért, hogy a világ egy jobb hely legyen?

- Örömmel látom, hogy egyre több ember ébred fel, és látja meg a valóságot, főleg a fiatalok körében. Persze ehhez hozzá kell tennem, hogy a feliratozás miatt főleg olyanok keresnek meg, akik hasonlóan gondolkodnak, de közvetlen ismerőseim között is egyre többen kezdik megkérdőjelezni az eddig megkérdőjelezhetetlennek tűnő rendszert.

Nagyon mély, gyökeres változás szükséges, ami sokakat megrendítene, de saját nemzedékünk és a jövő nemzedékek érdekében mindenképpen lépnünk kell. Eljött az utolsó óra.

Akik már látják a valóságot, azok ne hallgassanak, ne hunyjanak szemet. Osszák meg barátaikkal és ismerőseikkel a fontos információkat, álljanak ki egymás mellett. És főleg ne hagyják egymást cserben félelmükben! Mert sajnos éppen ez a kerékkötője a változásoknak. Nem szabad megalkuvónak lenni. Ez nem jelenti azt, hogy kivont karddal kell harcolni, elég, ha mindenki kiáll az igazáért, és nem másokra vár. Ne bújjon el senki, mert nem lehet! A teremtőerő bennünk van, nekünk kell a változást elhozni, nem várhatunk csillagközi megmentőkre és galaktikus föderációra. Nem szükséges másokat követni, sőt, nagyon vigyázni

kell a hamis prófétákkal, mert azok sokan vannak, akár a háttérhatalom megbízásából, akár hatalomvágyból. Főleg akkor legyünk óvatosak, ha egy csoport más fajok, népek ellen, embercsoportok, vallások ellen uszít.

Fontos még nagyon, hogy ne a helyi érdekeket nézzük csak, bár természetes, hogy saját népünk boldogulásáért próbálunk cselekedni. A világon azonban minden mindennel összefügg, ahogy a lakoták mondják: mitakuye oyasin (mindenki mindenkinek a rokona). Így nem fogadhatjuk el, hogy mondjuk kambodzsai futószalagokon a hét minden napján 10 órákat dolgozó éhezők napi 3 dollár munkadíjért állítják elő ruháinkat.

Ne fogadjuk el az embert nem néző törvényeket, a törvényeket azért hozzák, a rendszert azért tartják fenn, hogy egy nagyon szűk elitet kiszolgáljanak.

Belső, isteni törvényeinket kövessük. A hatóság kiszolgálói erre gondoljanak, amikor segédkeznek pl. egy kilakoltatásban. Kezdjünk el úgy cselekedni, hogy ne kelljen többé szégyenkeznünk meghunyászkodásunk miatt. Ne csak a Facebook-on osztogassuk az elmés gondolatokat. Ha indul egy jó kezdeményezés, álljunk mellé, vegyünk részt benne, írjunk alá petíciókat.

A háttérhatalom gyenge, mert csak belőlünk tud megélni, ha nem szolgáljuk ki többé, összeomlik. Már az is sokat jelent, ha üzlethálózatai helyett a helyi termelőket választjuk, és kimegyünk a piacra. Kezdjük el felépíteni új világunkat, és keményen utasítsunk el mindent, aminek célja a rabszolgaságunk

fenntartása. Szerezzük vissza szabadságunkat, amit évezredekkel ezelőtt elvettek tőlünk.

Minden ember egyformán felelős! Aki tétlen, rosszabb, mint a hatalom megalkuvó kiszolgálói. Ahogy Einstein mondta:

„A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.”

– Még valamire kíváncsi lennék: honnan a nickneved?

- A sevaster1 elnevezés eredeti nicknevemből származik. Először ez seva volt, Sebestyén Éva alapján, aminek elejéből és végéből tevődik össze. Aztán lett sevaster, csak hogy egy kicsit bonyolultabb legyen akkor már. Először ezt a felhasználónevet használtam a YouTube-on is, de akkor még csak nézőként. Amikor elkezdtem a feliratozást, hozzákerült az “1” szám, zavart ugyanis, hogy létezik meg ilyen néven egy albán város. Így könnyebben megtalálható vagyok a Google-ban is. Szóval semmi különös.

Nagyon köszönöm ezt a lehetőséget!

– Nekem ez nagy öröm és én is köszönöm!

(Készítette: Antal Judit)   Modernkori rabszolgaébresztő, 2. rész itt<<<

 
 

Comments are closed