Aki valóban tisztel, az becsüli az idődet



 
 
 
 
…és az energiádat; valamint természetesen szavak és tettek által sem fejez ki irántad tiszteletlenséget… De ezen írás alkalmával maradjunk “csak” az időnél.

“Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel.”

~Wass Albert

(Az idézet a citatum.hu oldalról. Az idézet hosszabb változataiból kettőt is alább megtalálsz, a forrásokkal együtt – a tisztelet egyik legfontosabb módja, hogy írást sem lopsz, hanem mindig tisztelettel megadod a forrást is ;-) )

Gyerekkoromban még én sem értettem ezt.

Később aztán – viszonylag hamar – megértettem, pedig akkor még nagyon sokáig nem is hallottam Wass Albertnek ezen gondolatait / nem olvastam a sorait…

Már régóta úgy gondolom, hogy a tisztelet egyik leginkább félreérthetetlen és legtisztább kifejezője, ha valakinek tisztelem az idejét. Természetesen a tisztelet kifejezésének sok más szükséges és fontos módja is van… az idő respektálása az egyik legalapvetőbb.

És minél inkább nagyra értékelek, csodálok és nagyszerűnek tartok valakit, annál kevésbé játszom az idejével.

Habár ami engem illet, SENKINEK – még egy vadidegennek – az idejét sem szeretem húzni, sőt, mindenképpen igyekszem ezt elkerülni mások idejének a húzását. Ezért sem szeretem, ha például az ügyfeleimet meg kell várakoztatnom, de sajnos ha sokan jelentkeznek hozzám, akkor persze muszáj, hiszen nekem is csak 24 óra a nap… de ha tehetném, egy percet se várakoztatnám őket. De ez egészen más eset, ez ugye a napnál is világosabb.

Ha valakivel megbeszélem, hogy itt és itt, ekkor és ekkor találkozunk és beszélünk, akkor ott és akkor OTT VAGYOK, és rendelkezésre állok, a megbeszéltek szerint!
Ha nem tudom megtenni, mert valami közbejön, AKKOR AMILYEN HAMAR CSAK KÉPES VAGYOK RÁ, ÉRTESíTEM az illetőt; akár szeretett személy, akár ügyfél, akár egy vadidegen, bárki!

Nekem ezt azért könnyű és természetes megtenni, mert A SAJÁT IDŐMET TISZTELEM és nagy becsben tartom. Aki a saját idejét nem becsüli, annak természetesen sokkal nehezebb ezt megtenni – ugyanúgy, ahogy önszeretet nélkül nem lehet másokat szeretni, ugyanígy igaz ez minden fajta törődésre, tiszteletre és az emberi bánásmód minden fajtájára.

Az idő tisztelete a magánéletben

A magánélet terén is előfordult már, hogy úgynevezett barátok nem tisztelték az időmet, de az ilyen emberek nem sokáig maradnak az életemben…

A világ legtermészetesebb dolga, hogy a családtagjaim, barátaim és minden, számomra fontos ember idejét a világon a legnagyobbra értékelem és tisztelem!

Az idő tisztelete a munkámban

Az idő tisztelete többek között abban is megnyilvánul, hogy ha valakin látom, hogy nem tudok neki segíteni, mert nem vagyok az ő embere, akkor megmondom neki, és így nem rabolom az idejét. Eléggé ritkán fordul elő, de előfordul.

Ami az egyik legfájóbb és legbosszantóbb dolog a munkámban, az éppen ez, amikor az emberek nem tisztelik az időmet. A legtöbb ember tiszteli, de akadnak, akik nem, azért írom.

Hogy mit értek egész pontosan azalatt, hogy nem tisztelik az időmet?

Hidd el, egy hivatásos segítő, coach, tanító stb kiírja az oldalára az elérhetőségét. Ha igazán meg akarod találni, akkor megtalálod. Ha igazán tudni akarod, milyen árakon dolgozik és hogyan tudsz neki fizetni, akkor megtalálod. Ha tényleg tudni akarod, kinek és hogyan tud segíteni és/vagy mivel foglalkozik, akkor megtalálod. Ha igazán tudni akarod, hogy hol és mikor tudsz vele beszélni, találkozni, akkor megtalálod.

Ha tiszteled az idejét, akkor nem fogod neki feltenni azokat a kérdéseket, amikre a válasz ott van a weboldalán, ott van a facebook oldalán, ott van a facebook posztjaiban stb (esetemben is minden egyes posztban itt fent megtalálható facebook oldalon (ld balra fent); megtalálható a “spirituális” oldalamon minden egyes posztban; ott van a cikkeimben és ott van a youtube csatornáimon is minden egyes videó leírásában). 

Hanem – józan ésszel – belegondolsz, hogy valószínűleg nem akarja azzal tölteni a drága idejét, amit a konkrét segítéssel tölthetne, hogy minden egyes embernek, aki megkeresi, újra és újra és újra ugyanazt leírja: hogy hova írj, mit kell megadni, mi mennyibe kerül, hol és hogyan lehet fizetni, hol lehet személyesen találkozni, hány kérdést lehet feltenni és így tovább, és így tovább.

Most aki jelentkezni akar hozzám, azért meg ne ijedjen :-) Ha valóban alaposan átnéztél, elolvastál mindent és még mindig van kérdésed, nyugodtan kérdezz! ;-) 

És akkor lássuk a fent említett idézeteket!

(Itt is érvényes, hogy mindig: ha valakitől idézek, az sosem jelenti azt, hogy mindenben egyetértek vele!) 

Wass Albert: Nagyapám tanítása

“- Idefigyelj, mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?! Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
– Idefigyelj, mondta. Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunkis! Érted?
– Értem, hebegtem megrendülve.
– Dehogyis érted, csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy
megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?

Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek, akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is.
Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
– A megbízható embert még ellensége is tiszteli, mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…” (Ezt az idézetet a tunderkert.eoldal.hu oldalon találtam)

A következő idézet a teljesebb változat. Itt nemcsak az időről van szó, hanem sok minden másról is, de így hagytam. A szó, a beszéd nagyrabecsüléséről is van itt szó, amiről szintén írtam többször is korábban, ezeket az írásokat itt megtalálod, katt ide<<<

“A vadkacsázás, vagy récézés, ahogy Nagyapám nevezte, egyik legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Ilyenkor ott húzódtam meg Nagyapám megett a füzes szélén, napnyugtakor, s vártunk az áthúzó vadkacsákra. Vízirigók, nádi fülemülék fütyültek, csattogtak a füzes bozótjában meg szerte a nádasban, csérek visítoztak, gémek szálltak tova a fejünk felett. A langyos szellőnek jó meleg mocsárszaga volt, menyét surrant a nyúló árnyékban, láthatatlan élet matatott körülöttünk a sűrűben. Aztán jönni kezdtek a kacsák a tó felől. A learatott tarlók felé igyekeztek. Elébb mindég csak egy. Ez volt a kémjük, oktatott Nagyapám. Erre nem volt szabad lőni. Aztán jönni kezdtek a többiek, csoportostól. Kétszer dörrent Nagyapám puskája, két vadkacsa puffant a gyepen. Lord, a fekete-fehér angol vizsla szaladt és hozta őket. Nagyapám átvette tőle, halk hangon meg is köszönte, majd a vadásztarisznyájáról alácsüngő szíjak hurkába akasztotta a zsákmányt. Aztán csak álltunk ott s figyeltük a húzást. Csapat csapat után húzott át felettünk suhogó szárnyakkal, de a puska nem dörrent többé. Kettőnél többet soha nem lőtt Nagyapám. „Mértékletesség a jólét titka” mondogatta ilyenkor. Mi csak álltunk a füzes szélén a sötétedő csöndben s Nagyapám halk szóval magyarázta az esti égen áthúzó madarakat: „ez a tőkés kacsa, amaz pergőréce. Ezek a fütyülők . . . az ott sárszalonka, szürke gém, vakvarjú.” Ittam minden szavát s az este szép volt körülöttünk, békésen, gyönyörűen szép. Az történt azonban, hogy azon a napon a Kezán-fiúk, gazdatisztünk fiai, feljöttek játszani és magukkal hoztak még három másik gyereket is, pecézni. Ez a játék abból áll, hogy egy mindkét végén kihegyezett kurta kis fadarabot kellett „elütni” a bottal egy bizonyos távolságra. Mindenki háromszor üthet, s aki a legmesszebre jut el a maga pecéjével, az nyer. Belemelegedtünk a játékba s én bizony meg is feledkeztem Nagyapámról meg a récehúzásról. Naplementekor jutott csak eszembe, de akkor már késő volt. Leszállt a kocsiról, a kocsis meg felhajtott az istállókhoz. Nagyapám átadta a két récét meg a puskát János inasnak, aztán oda jött hozzám a ház végibe. – Mi a bajod? – kérdezte komoran. Meglepődve néztem reá. – Nincs semmi baj – vontam meg a vállamat. Megrázta a fejét. – Megszegted a szavadat – mondta – valami nagy baj történhetett. Beteg lettél? Csak néztem reá és vonogattam a vállamat. – Játszottunk – vallottam be. – Ülj le – mutatott Nagyapám a padra s aztán odaült mellém. – Vártam reád – mondta. Én csak hallgattam. – Mi a mentséged? Hallgattam. – Jól figyelj ide – mondta halkan –, mert amit most mondok neked, nem mondom el kétszer… Sóhajtott, aztán folytatta, halk, rekedtes hangon. – Ellophatod valakinek az aranyóráját és visszaadhatod megint. Ellophatod a pénzét és megtérítheted a kárt. Csak egy valami van, amit nem téríthetsz meg soha. Ez az idő. Ha valakinek ellopod az idejét. Ha megvárakoztatsz valakit. Ez olyan, mintha ellopnál ennyi meg ennyi időt valakinek az életéből. Nem térítheted meg soha. Az idő az ember legnagyobb és legfontosabb kincse. Ellophatod Wass Albert: Voltam valakinek a lovát és visszaadhatod megint. Mindenét ellophatod és megtérítheted. Csak az ellopott időt nem lehet megtéríteni soha. A várakozásban eltöltött időt semmi földi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, elveszett, vége. Örökre elveszett. És te voltál az, aki ezt a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted? Megértettem. Úgy megértettem, hogy Nagyapám szava velem van azóta is, mind a mai napig. Attól a naptól kezdve érzékenyen ügyeltem arra, hogy ha ígéretet tettem valakinek, hogy ekkor meg ekkor itt vagy ott leszek, legyen az főpap vagy szolgaember, akinek az ígéretet tettem, legyen az fontos tanácskozás vagy felületes találkozás minden fontosság nélkül: ha egyszer ígéretet tettem, hogy ott leszek, akkor ott is vagyok, nem csak idejében, de öt perccel előbb. Mert Nagyapámnak igaza volt: az idő, amit mástól elrabolunk azzal, hogy megvárakoztatjuk, nem pótolható soha semmivel. – A szó az ember legnagyobb kincse az idő mellett – mondta volt többször is, ahogy ott ültünk a borízűalma fa alatt a kispadon – aki oktalanságra pazarolja, Istent gyalázza ezzel. Mert Isten azért adta a szót, hogy gondolatainkat közölni tudjuk egymással, hogy megértsük egymást és a világ békességét szolgáljuk ezzel. A baj az, hogy elfogultság irányítja ma az emberi világot és nem a jóakarat. Márpedig az elfogultság gyűlöletet virágzik és pusztulást terem, akárcsak a nadragulya gyökere, a gyűlölet pedig eltöröl mindent erről a földről, amit emberi szív és elme évszázadokon át alkotott… Hétesztendős voltam, amikor ezeket mondotta, s azon a napon indult Apám a kilences huszárok egyenruhájában a háborúba. Még ma is látom, ahogy ott ült a kispadon, ősz szakállával, egyenes derékkal, gácsértollas kopott vadászkalapjával a fején, és mondta súlyos, lassú szavakkal: – Bizony, tartsd észben mindég: a szó az ember legnagyobb kincse. Gazdálkodj vele okosan. Nem fecsegésre való, nem is átkozódásra. Ne halljam a szádból, hogy „a fene egyen meg” mert ez azt jelenti, hogy rákos betegséggel kívánod valakinek a halálát. Amikor haragszol, tartsd féken a szádat és gondolj arra, hogy Isten teremtett mindent és mindenkit, és Istent átkozza, aki átkozódik…” (A http://www.wassalbert.eu oldalról) 

(A szolgáltatásaim linkjei megtalálhatók facebookon a Szolgáltatások menüpontban, illetve bővebb infóért írhatsz nyugodtan a judit.rightquestion@gmail.com címre!)

 
 

Comments are closed